Jimmy Perry és David Croft író és rendező szerzőpáros nevéhez több nagysikerű angol sitcom megalkotása fűződik, amelyek közül Magyarországon kissé furcsa módon a saját hazájában kevésbé sikeres Csengetett, Mylord? vált eszméletlen népszerűvé, olyannyira, hogy manapság már hatalmas kultstátusszal rendelkezik hazánkban. A sorozatból mindössze 26 rész készült, igaz, hogy ezek nem a sitcomok esetén megszokott 20-25 perces, hanem inkább drámasorozatokra jellemző 50 perces hosszal rendelkeznek, amelyeket 1990 és 1993 között mutatott be a BBC az első, 1988-as pilot rész után. A Csengetett, Mylord egy olyan társadalmi szatíra, ami görbe tükröt tart mind a felső, mind az alsóosztály elé. A sorozat Lord Meldrum angol arisztokrata családjának és szolgálóinak életét követi nyomon, miközben a néző betekintést kaphat az 1920-as évek brit társadalmába, ahol meglepő, vagy nem meglepő módon, de több karakterben is magára ismerhet egy magyar néző.
Az 1. világháború vége felé két angol katona, a valamiben mindig ügyködő és mások tulajdonát nem tisztelő, szocialista Alf Stokes (Paul Shane), valamint a fellengzős és nagyképű, konzervatív James Twelvetrees (Jeffrey Holland) az erős lövöldözés közepette fedezéket keresnek, ahelyett, hogy parancs szerint az ellenséget támadnák. Egy bombatölcsérben véletlenül belebotlanak egy látszólag halott tisztbe, Teddy Meldrum Méltóságos Úrba (Michael Knowles), az angol arisztokrácia egy ékes példányába. Stokes első reakciójában ki akarja fosztani, azonban a tisztről kiderül, hogy csak eszméletét vesztette, ezért a két, egymást kölcsönösen utáló főhősünk úgy dönt, hogy inkább kórházba viszik. Cselekedetük mögött persze nem humanizmus vagy emberi jószándék húzódik, mintsem inkább az motiválja őket, hogy kikerüljenek a frontzónából és a veszélyes helyzetből. Szerencséjük tovább folytatódik, mivel Teddy felépül és hálája jeléül kijelenti, hogy örökre az adósuk marad. A történet ezután 9 évvel később, 1927-ben Londonban folytatódik a Meldrum-házban, amikor Teddy bátyja, a Meldrum család feje, a zsugori és álszent Lord George Meldrum (Donald Hewlett) új komornyikot keres a személyzet vezetésére. Teddy támogatásával fel is veszi Alf Stokest, aki hamisít magának egy jó referencialevelet. Stokes így lesz a már lakájként Meldruméknál dolgozó Twelvetrees, a férjet kereső középkorú özvegy szakácsnő, Mrs. Lipton (Brenda Cowling), az ironikus megjegyzései miatt állandóan nyaklevest kapó inas, Henry Livingstone (Perry Benson) és a hierarchia legalján álló, mindenki által lenézett és lekezelt mosogató és takarítónő, Mabel Wheeler (Barbara New) főnöke. Teddyről kiderül, hogy sebesülése óta nagy rajongója a mosószappan szagú és fénylő arcú szobalányoknak, aminek az az eredménye, hogy folyamatosan új szobalányt kell felvenni az előző teherbe esett, és emiatt elbocsátott helyett, Alf így munkához juttathatja butácska és csúnyácska, de jóindulatú lányát, Ivyt (Su Pollard), titokban tartván a többiek előtt a köztük lévő családi kapcsolatot amíg csak lehet. A házban további Meldrumok is élnek, először is George két lánya, az állandóan férfiruhába öltöző szocialista leszbikus Cissy (Catherine Rabett) és a sokkal komolytalanabb, Twelvetreeszel csak játszadozó és flörtölő, sznob Poppy (Susie Brann), valamint George kissé szenilis anyósa, az idős Lady Lavender (Mavis Pugh), aki mindig fiatalkori szerelmét, Dolby kapitányt keresi, és véli felfedezni különböző alakokban. Az élesen két részre osztott Meldrum-házban további remek karakterek is felbukkannak időről-időre, mint például Lady Agatha (Angela Scoular), aki a mindig viktoriánus erkölcsökről beszélő, hipokrita George Meldrum nem is annyira titkos szeretője. Vagy éppen Wilson „kapitány” (Bill Pertwee), aki nem igazán kapitány, mintsem inkább egy potyaleső és korrupt rendőrjárőr, aki munkája miatt bejáratos Mrs. Lipton konyhájába, ahol a legjobb falatokat eheti, amíg elnézi a család kisebb-nagyobb stiklijeit.Jimmy Perry és David Croft nevéhez olyan nagysikerű, ’70 és ’80-as évekbeli angol sorozatok köthetők, mint a Dad’s Army, az It Ain’t Half Hot Mum vagy a Hi-de-Hi!, amelyek Angliában népszerűbbek voltak a Csengetett, Mylordnál, nálunk azonban nem ismertek, mivel a szocializmus alatt ezeket nem hozták be. Az egyetlen, ami bejött tőlük, az a Csengetett, Mylord, ami a rendszerváltás pillanatában és az utána következő pár évben készült, amit így már nálunk is be lehetett mutatni. Mindenki szerencséjére, ugyanis mint később kiderült, a mai napig is az egyik legnépszerűbb sorozatnak számít Magyarországon, még harminc évvel a bemutatása után is. Népszerűségét mi sem jelzi jobban, hogy a Csengetett, Mylord egyike azon sorozatoknak, amit manapság is folyamatosan adnak valamelyik csatornán, nem beszélve a 2018-as, magyar rajongók által szervezett budapesti Csengett, Mylord találkozóról, amire a sorozat még életben lévő fontosabb szereplőit is sikerült elhozni.
De mi az oka ennek a hatalmas népszerűségnek? Ezt fejtegette a találkozó után az egyik angol újságíró is, betudva ezt a rendszerváltás idejének, annak, hogy a magyar nézők ki voltak éhezve a nyugati sorozatokra, és alapból nagy volt az érdeklődés a kommunizmus alatt kiradírozott arisztokrácia világa iránt, miközben a szolgálók életérzésével valamifajta sorsközösséget fedezhetett fel a magyar közönség. Mindez igaz is - nem véletlenül Mabel és Stokes a legtöbb magyar rajongó kedvenc karaktere a sorozatból -, azonban a hatalmas sikerhez az is kellett, hogy a Csengetett, Mylord egy minden porcikájában tökéletes karaktervezérelt sitcom. Kiváló forgatókönyv, szórakoztató szituációk, imádnivaló karakterek, remekül idézhető és szereplőkhöz köthető ironikus egysorosok, sitcomoknál nagyon ritka összetettség és mélység, ami főleg a karakterek közötti kapcsolatok és általában véve a korabeli angol társadalom ábrázolásánál jön elő. És nem utolsósorban rendelkezik egy remek színészcsapattal, akik elképesztően vicces játékukkal életre keltik a forgatókönyv karikatúra jellegű karaktereit, amelyek ennek a társadalmi szatírának, paródiának a motorját adják. (Kivételesen a sorozat erősségei közé sorolható a magyar szinkron minősége is.) Mindezek mellett a sorozat egyik legnagyobb ereje abban áll, hogy a karakterei karikatúraszerűek, amelyek egy-egy társadalmi osztályt, csoportot, réteget reprezentálnak, ugyanakkor mégis mélyek és összetettek. Mindegyikőjük teljes, apró részletekig menően kidolgozott, komplex személyiséggel rendelkezik. Minden szereplő „hibás” valamilyen szempontból, ugyanakkor mégis szerethetőek a maguk emberi gyengeségeivel együtt, és a történet előrehaladtával kiderül, hogy a Meldrum-ház - ami a korabeli angol társadalmat jelképezi – , minden lakójának helyzetüktől függetlenül nagyon hasonló vágyai, álmai vannak, hiszen mindegyikőjüket az emberi természet általános rugói működtetik.
A társadalmi szatíra lényege, hogy bemutassa az (egyébként mai napig is) erősen osztályalapon működő korabeli, poszt-viktoriánus brit társadalmat, jó néhány ütést bevíve mind az alsó, mind a felső osztálynak, megjelenítve a különböző osztályokhoz kötött sztereotípiákat, mint például a szexuálisan perverz és általában véve is deviáns arisztokrácia, amit nem csak Teddy szolgálólányok iránti vonzalma jelez, de Cissy leszbikussága és arisztokrata származása ellenére a szocializmus iránti vonzalma is. George karakterében pedig a zsugori gazdag ember és a hipokrita konzervatív arisztokrata jelenik meg, aki állandóan a régi, szigorúbb erkölcsök után sóhajtozik, miközben ő az, aki viszonyt folytat egy férjes asszonnyal. De a munkásosztály sem különb, amit a szocialista Stokes alacsony moralitása jelez, aki nem tiszteli a magántulajdont, magyarán aki számára a lopás teljesen természetes és aminek érdekében folyamatosan ügyködik, ravaszkodik, konspirál. De azok a szolgálók sem jobbak, akik jobban ragaszkodnak az osztályalapú hierarchikus társadalomhoz, mint maga az arisztokrácia, amit Twelvetrees és Mrs. Lipton karakterei jelképeznek. A merev és a hagyományokhoz már-már fétisszerűen ragaszkodó konzervatív Twelvetrees munkásosztálybeli helyzete ellenére gyakran a felsőosztálybeliek érdekeit védi, azokkal érez inkább valamiféle közösséget és nem valódi sorstársaival. Mrs. Lipton pedig szinte szadisztikus élvezettel nyomja el a társadalom és a ranglétra legalacsonyabb helyén álló Mabelt. A szakácsnő az a típusú alsó osztálybeli ember, akinek nem szabad egy csipetnyi hatalmat adni, mert ha van neki egy kicsi, azzal tutira visszaél.
„Nem Henry, te nem nyitsz ajtót. Mr. Twelvetrees nyitja az ajtót. Ha ő nincs itt, akkor Ivy nyitja az ajtót. Ha Ivy sincs itt, akkor én nyitom az ajtót.”A történet számtalan, általában a karakterizálásból fakadó visszatérő témával, összeütközéssel rendelkezik, amelyek végigvonulnak az egész sorozaton. Ilyen Stokes és Twelvetrees közötti folyamatos erkölcsi csata, ami eltérő - szocialista illetve konzervatív – gondolkodásmódjukból, személyiségükből és viselkedésükből fakad. De ilyen Lord Meldrum és Lady Agatha házasságtörő kapcsolata is, amiről mindenki tud, csak a férj nem biztos benne, és aki előtt mindenképpen titokban szeretnék tartani. Vagy Teddy megállíthatatlan vonzalma a fényesre suvickolt arcú szolgálólányok iránt, ami mostanra már öt zabigyereket eredményezett, és ami miatt George állandóan a család malajziai gumifa ültetvényeire akarja küldeni. De természetesen a konzervatív James sem mentes a tabu jellegű romantikus érzelmektől, hiszen őt meg nagyon vonzzák a arisztokrata nők, legelsősorban is Miss Poppy, de Lady Agatha sem hagyja hidegen, miközben nem foglalkozik a belé halálosan szerelmes Ivyval, aki iránt meg szegény Henry érdeklődne, de a lány nem szentel neki figyelmet. Aztán persze ott van Mrs. Lipton Stokesszal, majd a későbbiekben Wilson rendőrjárőrrel való szerelmi kapcsolata is. Mindezek között pedig Lady Lavender keresi folyamatosan régi szerelmét, Dolby kapitányt...
A Csengetett, Mylord azzal a fajta – sajnos kihalófélben lévő – finom, csipkelődő, de nem bántó humorral rendelkezik, aminek alapját az angol humorra jellemző önirónia adja, ami által nevetni tudunk a saját gyengeségeinken. A sorozatban a humor forrása három összetevőből ered. Az alap a különböző váratlan és sokszor kínos jellegű szituációk, amelyekben a karikatúraszerű szereplők állandóan találják magukat, a forgatókönyv számtalan vicces és jól idézhető egysorosa, valamint a mindezek hatásosságát felerősítő kiváló színészi játék. A sorozat minden rajongójának meg van a maga kedvenc karaktere (az enyém Stokes és Mabel), ugyanakkor azt megmondani, hogy melyik színész játszott a legjobban lehetetlen, ugyanis mindannyian eszméletlenül jók voltak szerepeikben.
Bár a sorozat minden állandó szereplője viszonylag egyforma játékidővel rendelkezik, de talán mégis kijelenthető, hogy a három legfontosabb szereplő Alf Stokes, James Twelvetrees és Ivy.A már sajnos meghalt Paul Shanes játszotta Alf Stokest, a gazdája előtt magát roppant megbízható és lojális alkalmazottnak megjelenítő, valójában végtelenül stiklis, kapzsi szocialista komornyikot, akinek az egyik legfőbb mozgatórugója, hogy meglopja munkaadóját. Alf megveti, ugyanakkor irigyli is a Meldrum-családot társadalmi és gazdasági helyzete miatt. A luxus és gazdag életre vágyó szocialista komornyikra jellemző, hogy amikor forradalomról ábrándozik, akkor nem az egyenlő esélyű társadalomra gondol, hanem sokkal inkább egy olyan új világra, ahol a most alul lévők kerülnek felülre.
Alf Stokes: „Majd mi leszünk odafent, ők meg majd idelent”
Persze nagyon emberi ezen vágya, hiszen ki ne ábrándozna könnyű életről, ahol a gazdagságért nem dolgozni kell, hanem csak úgy az ölünkbe hullik, pontosabban szólva büntetlenül el lehet venni másoktól. Stokes emberi minőségét azonban feljavítják az egyéb tulajdonságai, és javára írhatjuk, hogy végtelen önzősége mellett valóban szívén viseli az azonos társadalmi osztályba tartozók sorsát, és Ivynek is megpróbál a maga módján jó apja lenni, függetlenül attól, hogy feleségétől már külön él. Ráadásul nem igazán kérhetjük számon alacsony fokú moralitását, hiszen egy erkölcstelen környezetben, a Meldrum-házban, vagyis az erősen osztályalapon működő korabeli angol társadalomban kell boldogulnia, ami által amolyan ügyeskedő kisemberré válik, aki a társadalom, a rendszer által számára szűkösre szabott keretek között próbál elevickélni. Azt hiszem Alf Stokes a sorozat egyik olyan karaktere, ami nagyon megfoghatta a magyar nézőket, hiszen annyi, de annyi Alf Stokes, azaz ügyeskedő kisember élt Magyarországon a szocializmus idején a Kádár-korszakban és a rendszerváltás utáni ’90-es évek poszt-kádári világban, mint talán sehol máshol a világon. És még most is. Talán ez az a karakter Mabel mellett, amivel a magyar közönség a leginkább azonosulni tudott.
Szerintem a sorozat írói nem is tudják, hogy mennyire telibe találták Alf Stokes figuráját, mivel ezen az ügyeskedő kisember karakteren keresztül kapásból a kommunista/szocialista rendszer és a Meldrum-ház közötti párhuzamra asszociál egy közép-kelet európai, különösen egy magyar néző, ami alapján bátran kijelenthető, hogy a poszt-viktoriánus kor erősen osztályalapú brit társadalma meglepő módon (vagy még inkább egyáltalán nem meglepő módon) nem állt olyan távol az elviekben osztály nélküli kommunista rendszertől, ami valójában nem volt osztályok nélküli, csak másfajta társadalmi osztályokkal működött, amiben a kiváltságokkal rendelkező arisztokráciát a kommunista pártvezetők és ideológusok, az ún. "élcsapat" képviselték. Ahogy ugye Stokes is elképzelte az igazságos világot: majd mi leszünk odafent, ők meg idelent...Jeffrey Hollandot láthatjuk James Twelvetrees konzervatív, sznob lakáj karakterében, aki Alf Stokes tökéletes ellentéte. James szigorú, egyenes és őszinte, azaz erkölcsileg magasabb szinten áll, mint a komornyik, azonban egyéb hibái, fellengzőssége, „osztályárulása”, sorstársaival szembeni empátiahiánya, a többi szolgálóval szembeni nagyképűsége, főleg a nála alacsonyabb rangban lévő Henryvel és Mabellel szemben erkölcsileg lehúzzák, így aztán pontosan ugyanazon a szinten mozog, mint Alf. Ezért aztán az sem meglepő, hogy ők ketten remekül kiegészítik egymást és minden köztük lévő utálat ellenére a zűrösebb, mindkettejük számára kellemetlen helyzetekben kiválóan összedolgoznak. De persze azért James sem egy szívtelen ember, sőt. Még neki, a merev és az érzelmeit folyton elrejteni szándékozó férfinek is meg vannak a maga romantikus érzelmei, azonban jellemző „osztályáruló” karakterére, hogy a szerelmet „perverz” módon – Teddyhez hasonlóan, csak ellentétes irányban – más társadalmi osztályú hölgyeknél, elsősorban Miss Poppynál keresi, és nem viszonozza Ivy érzelmeit, ugyanakkor mégis kedveli a jó szándékú lányt, akinek kedvéért még Stokesnak is falaz párszor.
Su Pollard alakította csúnyácska, butuska, naiv, de jószívű szolgálólányt, Ivyt, Alf lányát, akinek élete három dolog körül forog: állandó edzésben van, hogy el tudjon ugorni Lady Lavender által hozzá vágott ételek elől, hogy maradjon tiszta köténye, miközben fél szemét folyamatosan az apján kell tartania, mivel annak állandóan a lopáson jár az esze, amelyekben a lány nem akar részt venni, azonban a nagydumás komornyik mindig rábeszéli a közreműködésre, miközben minden áhítatát James Twelvetreesre vetíti. Munkába állása elején nincs könnyű helyzetben, hiszen vissza kell vernie Teddy érdeklődését, aki a későbbiekben Ivy nagy szerencséjére beleszeret egy másik szolgálólányba. A tapasztalatlan és naiv lány Teddy közeledésével ellentétben Cissy kacsintgatásait félreérti, és a barátságosság jelének veszi, ám legnagyobb meglepetésére ezt a többiek cáfolják, alaposabb magyarázatot azonban nem kap rá, apja mindig ugyanazzal a mondattal rázza le, ha nem akar neki elmagyarázni valamit:
Alf Stokes Ivynak: „Ne törődj vele, csak tedd, amit mondanak!”Rajtuk kívül még három tagja van a személyzetnek, a Meldrum-ház alsó osztályának:
A már elhunyt Brenda Cowling játszotta Mrs. Blanche Liptont, a ház középkorú özvegyasszony szakácsnőjét, akinek az egyik legfőbb vágya, hogy újra férjhez mehessen. Ezen tulajdonsága miatt aztán egy olyan szélhámos alak, mint Alf Stokes könnyedén kihasználhatja, aki állandóan pénzért pumpolja, amit egészen addig tud folytatni, amíg Mrs. Lipton elhiszi, hogy el akarja venni feleségül. A szakácsnő imádja az osztályalapú hierarchikus társadalmat és jellemző rá, hogy barátságos a vele egyenrangúakhoz és a nála magasabb szinten állókhoz, azonban roppant csípős és lekezelő, ha alacsonyabb rangúval kommunikál, különös tekintettel Mabelre, a mosogatónőre. Mrs. Lipton ezenkívül híres a legendás meggyes lepényéről, amit Wilson kapitány előszeretettel fogyaszt el nap, mint nap.
Perry Benson alakította Henry Livingstone-t – a névrokonság csak véletlen - , az inassá lett korábbi árva gyereket, aki a hierarchiában az utolsó előtti, és csak Mabelt, a mosogatónőt előzi meg. Pedig Henry nem hülye gyerek, sőt, esetenként kifejezetten éleslátó (ellentétben a többiekkel), amely tulajdonságát általában ironikus megjegyzésekkel fejezi ki, amiket azonban a felette álló szolgálók nem viselnek túl jól, így ezen megjegyzések eredménye általában egy-egy tockos lesz. Henry leginkább csak Ivyt kedveli, akitől - ellentétben a többiekkel – soha nem kap nyaklevest, de a lány szíve ettől még sajnos másé.
Sokak nagy kedvence, a mindenki által lenézett és lekezelt öreg mosogatónő, Mabel az alsók között is a legalsó. A karakter társadalmi kirekesztettségét az is mutatja, hogy ő az egyetlen nem a Meldrum-házban lakó szolgáló. Családi hátteréről annyit megtudunk, hogy ő tartja el munkanélküli és alkoholista férjét, akivel valahol London legszegényebb részén laknak. Ő annyira alacsony társadalmi helyzetű, hogy még a többi szolgálóval sem ehet egy asztalnál, mindig csak a nyálát nyelve nézi, ahogy a többiek esznek Mrs. Lipton remek főztjéből, miközben azt mondogatja, hogy „Nem is tudom, hogy mikor ettem ilyet utoljára…”. Szavai azonban nem hatják meg a szakácsnőt, aki mindig csak az ehetetlen maradékot adja neki, miközben úgy csinál, mintha valami hatalmas szívességet vagy jótettet hajtana végre. De Mabel számára is eljön a tökéletes nap a cselédbál estéjén, amikor végre kedvére ehet. Nem véletlen, hogy Mabel Alf Stokes mellett a másik karakter, amivel a kommunizmus alól éppen szabaduló magyar közönség önironikusan a legjobban azonosulni tudott. Mabelt alakító Barbara New színésznő nagyon szerette Magyarországot. Minden évben Budapestre járt nyaralni, és magyarul tanult a forgatások alatt, sajnos már ő sincs köztünk.
De ne feledkezzünk meg az arisztokrácia tagjairól sem.A család fejét, Lord George Meldrumot a már szintén elhunyt Donald Hewlett játszotta. Lord Meldrum társadalmi osztályának igen tisztelt, és igen álszent konzervatív tagja, aki mindig a régi viktoriánus erkölcsöket emlegeti, miközben házasságtörő kapcsolatot folytat a férjes Lady Agathaval. (Olyan mellékes dolgokról ne is beszéljünk, hogy a család rabszolga kereskedelemmel alapozta meg vagyonát, amivel manapság egy gumigyárat működtetnek, aminek a fő terméke a koton.) Lord Meldrum hipokritaságát már csak a zsugorisága múlja felül. Nem csak szolgálóit, de gyárbeli alkalmazottait is nagyon rosszul fizeti, akiknek a végsőkig el kell mennie ahhoz, hogy fizetésemelést csikarjanak ki tőle, de még így sem sikerült volna mindez a munkásoknak a lojálisnak hitt komornyikja nélkül. De George is egy szerethető karakter hiszen családtagjaival törődik, szellemes, szerető apa, elnéző testvér, akinek bár elege van öccse szolgálólányok iránti vonzalmából, már csak azért is, mert egy-egy felcsinált lány hallgatása és távozása legalább öt fontjába kerül, de ügyeit mégiscsak mindig elsimítja. Lánya, Cissy leszbikusságáról sem akar tudomást venni, hiszen akkor konfrontálódnia kellene szeretett lányával, inkább elkerüli a témát. Főleg reggelinél. Meg vasárnap. Mint ahogy lánya szocializmushoz való vonzalmáról sem akar túl sokat hallani. Cissy két legfontosabb jellemzője és vonzalma közül nehéz lenne megmondani, hogy melyiket tartja perverzebbnek. Talán a szocializmust. Amivel egyet is érthetünk. Szeretőjéhez, Lady Agathához őszintén vonzódik, csak hát azok a fránya viktoriánus erkölcsi szabályok ne lennének! Na de ezért is van olyan remek hazudozási képességekkel megáldott komornyikja, mint Alf Stokes, aki folyamatosan falaz neki ebben az ügyben a nő férje, Sir, Ralph Shawcross előtt.
Michael Knowles alakította George öccsét, a sorozat talán legperverzebb szereplőjét, Teddy Meldrumot, a mosószappan szagú és fényesre suvickolt arcú szolgálólányok legnagyobb rajongóját, akinél háborús sérülése váltotta ki ezt a megmagyarázhatatlan és perverz vonzalmat. Teddy nem rendelkezik saját jövedelemmel, ezért még mindig bátyja házában él, és legnagyobb problémája, hogy elkerülje a bátyja által erőltetett házasságkötést a gazdag örökösnővel, Madge Cartwrighttal, már csak azért is, mert halálosan szerelmes a Lady szolgálólányába, Roseba.George idősebb lánya, Cissyt egy erős egyéniségű, kissé perverznek tűnő, állandóan férfiruhába öltöző, férfi sportokat űző, politizáló arisztokrata és leszbikus nő, - és mint ilyen korabeli "progresszív" ideológiai harcos, azaz más szóval kommunista -, aki a szívén viseli annak a munkásosztálynak a sorsát, amiről valójában semmit nem tud, és amihez semmi nem fűzi, azonban mégis úgy gondolja, hogy ő a legmegfelelőbb képviselője a Munkáspártnak. (Esetében a perverz jelzőt nem szexuális, hanem sokkal inkább a politikai vonzalma miatt lehet használni.) Mindenesetre az ő leszbikus karaktere miatt úgy tűnik., hogy a politikai korrektség már a ’90-es évek legelején is felütötte a fejét ebben a BBC sorozatban, ami nem csak abból áll, hogy Cissy Meldrum volt az első leszbikus karakter egy mainstream tévésorozat esetén, de az is, hogy az egyik legszimpatikusabb karakter, akit mind a családtagjai, mind a személyzet tagjainak sorsa őszintén érdekel. Catherine Rabett játszotta a Munkáspárti, monoklit viselő, leszbikus szocialista arisztokratát, a dadaista költészet rajongóját, a szobalányokra kacsintgató Cissyt.
Húga, Miss Poppy, tökéletesen az ellentettje, és a sorozat talán a legellenszenvesebb karaktere. A komolytalan, elkényeztetett, sznob és az alacsonyabb osztálybelieket lenéző, szegény Jamesszel is csak szórakozó lányt Susie Brann alakította. De megbűnhődik valamelyest ezen tulajdonságai miatt, amikor majdnem bedől be egy hozományvadász szélhámosnak, majd anyagi nehézségek miatt hozzá kell mennie egy gazdag idiótához, akivel nyilvánvalóan soha nem lesz boldog.
Mavis Pught láthatjuk a szenilis, és állandóan régi szerelmét kereső Lady Lavender Southwick, azaz George anyósa szerepében, aki papagájával éldegél a ház egyik szobájában és aki a családi vállalat egyik legfőbb részvényese. Kedvenc szórakozása, hogy az ételt a mindenkori szobalányhoz vágja. Lady Lavender azonban excentrikussága miatt roppant kedvelhető karakter, akiről kiderül, hogy fiatalkorában számtalan férfivel volt kapcsolata Dolby kapitány mellett, többek között Dalmácia koronahercegével, Borisszal is. Szellemi állapotát jelzi, hogy Ivyt Ethelnek hívja, arról pedig fogalma sincs, hogy Teddy kicsoda, és amikor megtudja, hogy Meldrumnak hívják, akkor kijelenti, hogy „Micsoda véletlen! A vejemet is Meldrumnak hívják!.”Nagyon kevés olyan sorozat létezik – főleg a sitcomok között – amelyik annyira elkapja azt a világot, annak stílusát és hangulatát, amit bemutatni szándékozik, mint A Csengetett, Mylord. Mindez a tökéletesen megírt forgatókönyvének, azon belül is remek karikatúraszerű, ugyanakkor mégis összetett karakterizálásának köszönhető leginkább, amelyen keresztül remekül szórakozunk a sorozat által különös gonddal, részletezve bemutatott társadalmi és morális témákon, miközben a néző intellektusa sem marad szárazon. Az apró részletekre figyelés a sorozat minden elemében megfigyelhető, legyen az egy karakter, az öltözéke, vagy különböző társadalmi osztályú emberek szobája, lakókörnyezete, miközben az egész sorozatból árad a melegség és báj, ami elbűvöli az embert. Főleg azt a magyar nézőt, aki ezt a ’90-es évek legelején, a megjelenésekor látta, hiszen jó pár párhuzam felfedezhető a sorozatban látott, valamint az általunk megélt társadalmak, karakterek között. És bár Angliában már rég elfelejtették ezt a sorozatot, mi azért szívesen emlékszünk rá még 30 év után is, és nézzük meg időről-időre újra és újra, hiszen hova is vezetne egy olyan világ, amiben nincs Csengetett, Mylord?
Értékelés: 10/10
Mrs. Lipton Wellington-bélszínt süt Wilson kapitánynak: